Bény román kori műemlékei

A román korban jegyzett település, Bény fennmaradt egyedi építményeivel és a világon egyedi népviseletével. Elsősorban a körtemplom (rotunda) és a Kéttornyú templom fémjelzi a település épített környezetét, kulturális örökségét.

Bény hatalmas körsáncairól, román kori prépostsági templomáról, illetve körtemplomáról nevezetes. E műemlékek messzi korok üzenetét hordozzák, s különlegességük abban áll, hogy kevés hasonló építészeti emlék maradt fenn a Kárpát-medencében. A bényi műemlékegyüttes leírásához Haiczl Kálmán 1937-ben megjelent tanulmányából merítettünk.

A sáncok eredetéről megoszlanak a vélemények. Egyesek a kvádok művének tartják, mások római sáncoknak tekintik azokat és Marcus Aureliusnak a kvádok ellen Kr. u. 173-ban indított hadjáratával hozzák kapcsolatba, amelynek idejében születhetett a filozófus császár Elmélkedéseinek első könyve. A rómaiak a limes védelmében a későbbiek során is jelen voltak, amiről legékesebben az 1960-as években a falu határában talált késő csá­szárkori arany pénzérmékből álló lelet tanúskodik, amely a Szlovák Nemzeti Múzeum pozsonyi vármúzeumában látható. Bény község Hunt német lovagnak Byn nevű fiától nyerte nevét, akinek hűséges szolgálatai jutalmául adományozta István király mindkét Bényt. A történeti néphagyomány úgy tartja, hogy államalapító királyunk a bényi sáncokban gyűjtötte össze Koppány ellen vezetett hadait, köztük Byn lovagot is. A prépostság és a monostor 1217 után épült, akárcsak a mellette levő körtemplom is. A tizenkét apostol tiszteletére épült rotunda önmagában is egyedi építészeti értékeit különleges akusztikája fokozza. A belső falában kiképzett 12 ülőfülke mind más énekhangot képez, ami sajátos hangzást biztosít az itt énekelt énekeknek. A rotunda egykoron gazdag freskódíszítéséből mára csak töredékek maradtak fenn. A kisbényi premontrei prépostság alapítását az 1732. és 1755. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvek Lampert ispánnak tulajdonítják. Mások azonban Omode ispánt tekintik a prépostság alapítójának, aki – mielőtt II. Endre királlyal a szentföldi hadjáratra indult – erre fogadalmat tett. Haiczl Kálmán a sági konvent 1273-ban kiállított végrendelkezési oklevele alapján azonban Omode ispán fiának, István mesternek tulajdonítja az alapítást. Ennek alapján a monostor alapítása a 13. század közepére tehető. Eredetileg az esztergomi Szent István prépostsághoz tartozott, 1294-ben a Sion-hegyi apátság fíliája lett, majd 1516-ban a sághi premontrei prépostság felügyelete alá került. A mohácsi vészig a prépostságról semmi adatunk nincs, jeléül annak, hogy háborítatlan békének örvendett. Az első csapás már 1530 előtt érhette, mert az esztergomi érsekség 1530. évi jövedelmének összeírása „a török által okozott károk“-ról tudósít. Az 1532. évi összeírásban azt olvassuk, hogy Bényt a török pusztítás után Balassa Menyhért foglalta el. Bényből a monostor szerzetesei is elmenekültek. I. Ferdinánd király a nagyszombati jezsuita kollégiumnak adományozta. Az 1664. évi török ellen vívott háborúban de Souches a bényi sáncok közé menekült törököket levágta. Bécs felmentése után a felszabadító hadjárat alatt az erre vonuló lengyel hadak Bényt teljesen elpusztították. Az 1696-ban Nagybény Bottyán János zálogbirtoka. Lakosai a gyakori katonai beszállásolások és átvonuló katonaság zsarolásai miatt pusztán hagyták falujukat. Kisbény az esztergomi káptalan birtoka. Pusztult falu, ahol templomok, kápolnák romjai láthatók. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején 1709-ben az esztergomi császáriak a bényi sáncok kijavításához fogtak, hogy azokat őrséggel elláthassák, s ezzel Érsekújvár élelmezését megnehezítsék. Az újjáépítés csak a szatmári béke után vehette kezdetét. Ekkorra a bényi monostor, a mellette levő Szent Katalin-kápolna és az apostolok kerek kápolnája már nagyon rossz állapotban volt. A monostorra szerzetesek híján nem volt szükség, így csak az apostolok kápolnáját javították ki. Palkovics Ferenc kéméndi plébános (1698–1731) elévületlen érdeme, hogy a kisbényi prépostság temploma, a magyarországi román stílű építészet e nagyszerű műkincse el nem pusztult, hanem ősi alakjában a mai napig fennma­radt. Palkovics az 1720-as években újíttatta fel a templomot, amelyet Mednyánszky László c. püspök szentelt fel 1732-ben.

A bényi kutacska

„Egy alkalommá Szent László királyunk kisebb csapattá üldözői elű menekült. Alkonyatkor má fárattak vótak és megátak megpihennyi a bínyi kűső sáncvőgybe. Katunák és a lovaik is má megszomjaztak, ekkor Szent László király kihúzta hüvejibű a kardját és leszúrta a füves fődbe, majd főtekintett az égre, fohászkodott a Szűz Anyáhó Nagyasszonyunkhó, osztán kihúzta kardját és víz fakadt a helyin, forrás keletkezett. Amiből elolthatták szomjukat a fáratt katunák és állataik is.” (Adatközlő: Tóth Imréné, sz. Páldi Rozália, 1903)

A törökök Bínyben

„Bínyben több mint száz évig itt vótak a törökök. A fődsáncbú kíszűt rígi vár hosszú ideig a török basa székhelye vót. Az egyik ünnepnap a basa szóvátette: szípek, szípek ezek a garammenytyi gyaúr menyecskék, csak egy kicsit hosszú a szoknyájuk. Meghallották ezt az idősebb asszonyok, és ravaszú összesúgtak, hogy megteszik a basa kedvit. A szoknyákbú fölűrű evágtak egy arasztot, hogy le ne essen, a pruszlikra pofándlit vartak, így hosszabnak, karcsúbnak láccott a menyecskék dereka. De még alúrú is levágtak egy arasztot, így a szoknya ajja a térdkalács alatt vígződött. Hogy osztán mennyi öröme telt benne a basának, azt má nem mondták el nagyapáink, nagyanyáink”. (Adatközlő: Csókás Imréné, sz. Székely Katalin, 1901; Jankus Ernőné, sz.Takács Katalin 1914)

Szent István király

„Szent István kiráj koronázása előtt történt, hogy pogány magyarok egy cso­portja befiszkelte magát a bínyi sáncvárba. Mive Bíny Esztergomtú észkra nem meszire fekszik a Garam mellett, Istványt ez nagyon zavarta, hogy a közelsígbe pogányok tanyáznak. Erendőte, hogy számottívő szekeret rakjanak meg kö­vekkel. A szekerek tengőit ne kennyík meg, hogy a kerekek szárazon forogja­nak rajtuk. A szekerekre pegyig űtesenek föl mindkét felirű katunáknak őtöztetett szómabábukat, annyit amennyi csak efér egy-egy sorba. Két pár ökör húzott egy szekeret. Minden szekérné csak egy ilő ember vót, aki nagy ustorrá hajtotta az ökrököt. Amikor ekíszűtek, megindította iket Bíny felé. A kéméngyi határba a rígi római úton halattak, majd a várhely alatt kanyarottak Bíny felé. A nehéz teherre megrakott szekerek csikorogtak, nyikorogtak, zörögtek. Az ökörhajtók a nagyustorrá pattogtak, és közbe hangos kiáltással szólították, noszogatták az állatokat. A bínyi céneparton lívő őrök meghallották, figyeltek abba az irányba, és meglepődve látták a várhegy alatt közeledő hadat. Gyorsan bementek a sáncvárba, jelentettik a vezírüknek, hogy Istvány nagy haddá közeledik felejük, nemsokára elíri a cénapartot, és ezen keresztű a nem messze lívő déli bejáratot. Erre nagy riadalom támadt a sáncvárba lívő pogány magyarok között. A vezír kiatta a parancsot, gyorsan menekűnyi a nyugati főbejáraton át. Mire a szekerek elírték a külső sáncot, már csak a helyük maratt a megriatt pogányoknak, megfutamottak. Szent Istvány nyomban egy kis csoport élén bevonult a sáncvárba, és könnyűszerrel megszállta annak középső főhejét.” (Adatközlő: Székely András, 1870; Csókás Vince, 1894)